Keresd: Ha kíváncsi vagy az év egyik legjobb horror aláfestésére, mely talán nem a legeredetibb mű, de nagyon hatásos és önmagában is hallgatható.
Kerüld: Ha alapból kerülsz minden horrorzenét függetlenül annak minőségétől és még a gyengéd zongoratémától is feláll a szőr a hátadon.
Íme a bizonyíték, hogy Magyarországon is lehet jó filmet forgatni, még ha azt egy svéd rendező is forgatja (hathatós magyar segítséggel). Mikael Håfströmöt én először az 1408 kapcsán ismertem meg és bár nem mondanám hogy a film a szó hagyományos értelmében tetszett (vagy hogy nyugodt szívvel ajánlanám bármilyen ismerősömnek), a filmre, a képi világra és az egész hangulatára még most is emlékszem. Ami zavart a filmben, azt lehet hogy az általam nem olvasott Stephen King alapmű számlájára írható és ezért nem a rendezőt teszem hibássá. Håfströmöt A rítus-a meglepően hasonló problémát dolgoz fel, a téma megint egy ember próbatétele, ezúttal azonban az Istenbe és a Sátánba vetett hit kérdése kerül középpontba. Az 1408-al ellentétben itt van kiút a megpróbáltatásokból, még ha a megoldás semmivel sem szebb, mint az előbbi filmben.
A film zenéjét a viszonylag fiatal tehetségnek számító angol komponista, Alex Heffes szerezte. Bár filmzenei körökben jó felvágni olyan mondatokkal, hogy én már akkor is ismertem a munkásságát amikor [szúrd be egy obskúrus rövidfilm címét, ami lehetőleg nem szerepel az imdb-n sem]... De én is csak akkor hallottam róla, mikor mindenki más: Az utolsó skót király kapcsán. És bár a filmzenét ért dicséretek nagy része nem a zeneszerzőnek, hanem a kiválóan összeválogatott afrikai daloknak szólt, Heffes legalább egy tételben maradandót alkotott - a fináléban hallható "On the Runway" már a moziban is letaglózó hatással volt rám és szerintem a mai napig ez a 2007-es év egyik legjobb tétele.
A rítus kapcsán természetesen teljesen más műfajról van szó és itt szólnom kell a horrorzenékkel kapcsolatos problémákról... Hatásos horrorzenét írni könnyű, ha a hatásos szó alatt annyit értünk, hogy a film alatt féljünk és esetleg a jó pillanatokban rémüljünk meg. A "nyomasztó vonósok" által dominált műfajban ma nem kunszt rémisztő zenét írni, ezért is mérem egy kicsit más mércével a horror zenéket. Számomra az ijesztegetés az alap, a minimum amit egy ilyen műfajú aláfestésnek meg kell ugrania. Ha ezen kívül a zene önmagában is meghallgatható, esetleg eredeti zenei ötleteket is tartalmaz, ott kezdődik az a plusz, ahonnan ajánlom a zenét.
Igen, A rítusban is van pár olcsó megoldás, hirtelen felhördülő zenekarral és nem túl eredeti ijesztegetéssel, de a központi zongoratéma a film végére megmarad az ember fejében és ha nem is fogja átvenni a "Tubular Bells" helyét, ez a téma sok mindent megragad Michael Kovak karakterében. Ez a motívum főleg a film elején és végén hallható, a kettő között zajlik a fiatal pap útkeresése és találkozása a sátánnal. A "Drive to Rome" című tétel ugyanezt a témát tartalmazza, de megfűszerezi egy kis plusz mozgással és olyan elektronikával, mint amilyet Az utolsó skót királyban hallhattunk. A hagyományos horrozene kedvelőinek mindenképpen a végső ördögűzés alatt hallható részeket ajánlom, ezek összesen nagyjából negyedórányi borzongatást ígérnek a hallgatónak.
A rítussal kapcsolatos zenei élményeket az is növel, hogy a CD kiadás igen jól lett összeállítva. Heffes már Az utolsó skót király kapcsán bemutatta, hogy akkor is képes egy jó albumot összeállítani, ha nem az ő zenéje kerül főszerepbe. Most természetesen minden fül az aláfestésre szegeződik és a Silva Screen prezentációja (a náluk lassan szokásossá váló puritán körítést leszámítva) kiváló. A tételek nyilvánvalóan nem kronologikus sorrendben kerültek az albumra, de ettől még nem érzem csapongónak a korongot. Az ötletes tételcímek segítenek felidézni a film főbb eseményeit és ezek alapján megállapíthatjuk, hogy milyen hangulatú tétel is fog következni a lemezen.
Összegzés: A rítus a tipikusan könnyen megszerethető horrorzene. Mivel nincs benne Christopher Young szintű rapszodizmus a lágy tételek és a őrjöngő zenekar között, a zene mind filmben, mind albumon könnyebben befogadható lesz akár kezdő filmzene érdeklődőknek is. A szép és konzekvensen végigvitt zongoratéma és a sötét ördögűzős tételek szerencsésen feledtetik velünk az egy fokkal laposabbra sikerült A dolgok állása kíséretét.
