Keresd: Ha készen állsz új esélyt adni az eddig téli álmot alvó Thomas Newmannek és nem zárkózol el a score stílusával összeegyeztethető daloktól sem.
Kerüld: Ha szerinted Thomas Newman karrierjének csúcspontja a 2010-es év volt és onnantól kezdve minden zenéje csak ronthat az összképen.
Először szeretném gyorsan letudni a kötelező tiszteletkört és hivatalosan is felháborodok azon, hogy Hollywood ismét Philip K. Dick novellájához nyúlt és valami borzasztó dolgot művelt vele. Minden évben eljön az az idő, amikor a filmkritikusok hirtelen sci-fi sznobokká válnak és nagy vehemenciával mennek neki a legújabb Dick-adaptációnak mely elvileg megszentségteleníti a Szárnyas fejvadász írójának teljes munkásságát, azonban ezalatt még arra sem veszik a fáradságot, hogy helyesen írják le a szerző nevét. Azt hittem már eljutottunk arra a szintre, hogy belássuk: Dick életműve tele van olyan ötletcsírákkal, melyekből aztán bármilyen műfajú filmet ki lehet nevelni. Az "Adjustment Team" novellán alapuló sztori randifilmnek elég jó és tökéletes gyakorlóterep arra a napra, amikor az asszonynak végig KELL nézni a Dark City-t.
A film zenéje terén ugyanaz a csiki-csuki helyezkedés játszódott le, ami már szinte kötelező eleme minden nagyobb szabású Hollywood-i produkciónak. Miután nagy hírveréssel bejelentették James "Avatar" Horner részvételét a projectben, pár hónap múlva a millió dolláros gázsikat megkövetelő komponista rejtélyes módon eltűnt a Sorsügynökség közeléből, helyére pedig a Wall-E óta lazító Thomas Newman került. A Pixar robotfilmje óta Newman csupán a Testvérek című filmhez írt zenét, mely lágy líraiságával tökéletes altatónak minősült mind a film alatt, mind azon kívül. Az ezt követő egy év kihagyás vajon mennyiben segített a zeneszerzőnek feltöltődni a Sorsügynökséghez?
A jó hír, hogy a régi Newman ha nem is teljes egészében, de visszatért. És itt most nem feltétlenül az Amerikai szépségben nyújtott formájára kell gondolni, hanem a 80-as évek zenéire, amelyek a Remény rabjai sikere után nem kaptak túl nagy nyilvánosságot. A modern hangszerelés, a dobolás és a gitárszólók sokat segítenek abban, hogy a zene kellő biztonsággal egyensúlyozzon a megmagyarázhatatlan rejtély és a románc között. Ez utóbbit hivatott erősíteni az a szerelmi téma(?), ami a filmbeli párocskához hasonlóan csak kerülgeti a nézőt és csak a film legvégén (nagyjából a stáblista során) bontakozhat ki teljesen. És bár a múlt néha visszaköszön (lásd a "The Girl on the Bus" nyilvánvaló Amerikai szépség utalását), öröm egy olyan Newman zenével találkozni, ahol a dicséret részemről nem csak udvariasság.
A score mellett az albumon pár dal is található és ezek jelentősen hozzájárulnak a pozitív élményhez. Ezek a felvételek nem amolyan kényszeres marketing megfontolásból kerültek a filmbe, szorosan illeszkednek az aláfestés stílusához és szépen kiegészítik azt. A film elején hallható "Future's Bright" című optimista számot például Thomas Newman írta az egykori The Verve frontemberével, Richard Aschrofttal. Szintén Aschroft jegyzi az Are You Ready című számot is, melyben a Bee Gees egyik dala is szerepel sample formájában. A legemlékezetesebb zenei momentum mégis a "Fever" remix változata, melyet Adam Freeland kevert ki (bár nem tudom, hogy ez külön a film számára készült-e)?
Még egy apróság teszi sikeressé a Sorsügynökség albumát - a kiváló produkciós utómunkálatok. Newman tipikusan olyan zeneszerző volt, aki albumain szívbaj nélkül rakta fel a tételeket erederi formájukban, nem törődve azzal, hogy a 30-40 másodperces tételek mennyiben lesznek értékelhetőek a filmen kívül. Az új kiadvány tartlmaz egy-két ügyes crossfade váltást (pl. az "Infection Points" és az "Elise" tételek között), így a lemez jobban halad a saját medrében. A dalok sem lógnak ki annyira mint például a Remény rabjai vagy a Wall-E archív felvételei, így a csomag azoknak is fogyasztható lesz, akik esetleg a Philip K. Dick előtti tisztelgés jegyében nem hajlandóak megnézni a filmet - Newman zenéjét azonban nem hagynák ki.
Összegzés: Thomas Newman Sorsügynökség zenéje sokat nyer a komponista önkéntes visszavonulásával, a korábban fásultság jeleit mutató zeneszerző most ismét jól megszokott formáját hozza (még ha ez nem is feltétlenül a "csúcsforma"). Üröm az örömben, hogy a legemlékezetesebb filmzenei pillanatok most inkább a dalokhoz tartoznak, de ez legyen a legnagyobb baj - a score és a dalok szépen kiegészítik egymást és jól működnek az albumon és a filmen egyaránt.
