Keresd: Ha nem tudsz betelni a Bond zenék prototípusával és szereted, ha minden témában ott rejtőzik a főcímdal valamilyen formában.
Kerüld: Ha fél óra után fejfájást okoznak a rézfúvósok és ezért egy olyan Bond lemezt keresel, ami ugyanennyi pénzért kétszer ilyen hosszú.
James Bond sorozat - III. rész
James Bond (Sean Connery) Miamiban töltött pihenése alatt új gonosztevőre lesz figyelmes, aki nyilvánvalóan valami sátáni dologra készül, hiszen csal a kártyában. Mivel a csaló multimilliomos karaktere már önmagában is gyanús, Bond nyomozni kezd, egy aranyba mártott nő és egy feszült golfjátszma után pedig kész a diagnózis: Goldfinger minden idők legnagyszabásúbb rablását készül végrehajtani. Bár a célpont az amerikai aranykészleteket raktározó Fort Knox, Goldfinger még a végjátékra is tartogat meglepetéseket: betör a világ "legnagyobb bankjába", mégsem visz el onnan semmit...
Az igazi James Bond mánia valójában csak a harmadik filmmel indult be, a Goldfinger sikerének titka pedig olyan rejtély, melyek a producerek is mind a mai napig igyekeznek megfejteni. Lehet hogy a titkos recept nem feltétlenül a filmben, hanem annak tálalásában keresendő: a posztereken szereplő óriási aranyra festett nőalak már akkor megmozgatta a férfiak fantáziáját és a film központi alakja még most is az újdonság erejével hat. A moziban látható előzetesek és a televíziós reklámok mellett a marketing gépezet egy új fronton is támadott, a rádióban szüntelenül játszották Shirley Bassey "Goldfinger" című számát, melyet néha megszakítottak a főcímdal instrumentális változatával is. John Barry , aki eddigre már teljhatalmat kapott a zene területén, a legemlékezetesebb slágerrel ajándékozta meg a producereket.
A "Goldfinger" olyan dal, amit még az is ismer, aki sosem látott Bond filmet. Ennek a jelenlétnek részben azok a paródiák az okai, melyek jobb minta híján mindig Shirley Bassey érces hangjához nyúlnak vissza. Ennek ellenére a dal megírása nem volt egyszerű, Barry később gyakran sokat viccelt azzal hogy lakótársa (bizonyos Michael Caine színész) a dal első fültanújaként rögtön a kor nagy slágeréhez, Henry Mancini "Moon River"-jéhez hasonlította. Bár az első néhány hangjegy valóban hasonló, Barry dala teljesen más irányt vesz, hála Anthony Newley és Leslie Bricusse őrületes szövegének és a rézfúvósokat favorizáló hangszerelésnek. A komponista számára valójában inkább a Koldusopera "Mack the Knife" című dala volt a mérvadó dramaturgiai minta, innen eredt az ötlet is, hogy a főhős helyett a főgonoszról szóljon a dal:
Az arany imádata a dalszövegen kívül magában az aláfestésben is megjelenik, hisz Barry nem véletlenül szánt akkora szerepet együttese trombitáinak, harsonáinak és szaxofonjainak. A kíséret az arany és a rézfúvós szekció hangszereinek színe közötti asszociációra épül, ezért kerülnek ők a központba (az ütösők üstdobja mellett). A tematikai kohézió más téren is megtalálható, gyakorlatilag minden motívum a főcímdal egyes elemeire épül, jól hallható ez a hosszú (de albumon még így is megvágott) "Dawn Raid on Fort Knox" tételben, ahol a teljes játékidő a főcímdal első pár hangjának ismételgetéséből áll. A film témái közül említésre érdemes még az Odd Job felbukkanásaikor megjelenő rövid xilofon-téma, illetve a Masterson nővérek gyászos témája ("Golden Girl", "Death of Tilley"), ám ezek sem merészkednek messze a főcímdal által kitaposott ösvénytől.
Mikor a filmzene album megjelent 1964-ben, Amerikában és Angliában mást kaptak a rajongók a pénzükért. Az angol lemezen néggyel több tétel szerepelt mint az amerikain, azon viszont szerepelt az a nagy sikerű instrumentális felvétel, melyet a film promóciós kampányában használtak. Az első CD megjelenésekor "természetesen" a gyengébb változatot sikerült digitalizálni, az angol kiadványon szereplő tételek pedig csak 1992-ben kerültek CD-re az akkor megjelent legendás "30. évfordulós" Best of... dupla CD-n. A jelenlegi aktuális kiadás az EMI 2003-as kiadványa, mely bár nem tartalmaz új anyagot mint mondjuk a Tűzgolyó vagy a Csak kétszer élsz, de legalább összegyűjti az összes eddigi tételt egyetlen lemezre. Köztük végre ezt a fránya instrumentális számot is:
Összegzés: A Goldfinger egy kompakt, majdnem monotematikus zene, melynek egyetlen másodpercét sem lehet mással összekeverni. Bár már meg van benne a "tipikus Bond zenék" játékos túlzásai, ezt számomra még egy fokkal lehet fokozni gazdagabb hangszereléssel - itt a koncepció miatt nyilván csak a rézfúvósok és néha az ütősök kerülnek kiemelkedő szerepbe. Bár ez a legtipikusabb Bond zene (és a kötelező paródiák során is mindig ide nyúlnak vissza napjaink zeneszerzői), szerintem van ennél jobb és jobban kidolgozott aláfestés is.
