Keresd: Ha kötöttségek nélküli pehelykönnyű hallgatnivalót keresel a hétvégére, esetleg Katherine Heigl relikviákat gyűjtesz.
Kerüld: Ha Aaron Zigman neve hallatán a Híd Terabithia földjére aláfestésére asszociálsz és nem érted, miért nem inkább azt adja ki végre valaki.
Ha már ezen a héten becsúszott egy romantikus vígjáték, érdemes talán a hét eleji írásomra replikázni egy másik műfaji példával. Egyrészt könnyű ilyen zenéket hallgatni és róluk írni, másrészt én sem mehetek el szótlanul a Katherine Heigl jelenség mellett. Az egykor az Apám, a hős című filmben koraérett tinit játszó színésznő a Grace klinikán keresztül kialakította azt a megbízható karaktert, akit aztán karrierje végéig alakíthat. Katherine Heigl színészi perszónája a karrierista nő, aki társaságban sosem tud feloldódni és túl komolyan veszi az életet, ám egy bizonyos kombináció (ellentétes jellemű jó pasi + alkohol) hozzájárul ahhoz, hogy más szemüvegen keresztül lássa a világot. Ez az általános jellemzés a Felkoppintva óta szinte mindegyik filmre ráhúzható, A csúf igazság viszont azért is érdekes, mert egyik producere a színésznő volt.
Talán még emlékszünk azokra a sajtóban megjelent kirohanásokra, amiben Katherine Heigl azzal vádolta Judd Apatow-t, hogy a Felkoppintva női szereplői (különösen a Heigl által játszott Alison Scott) mind sótlanok és valószerűtlenek, ezek a megállapítások később valahogy a hímsovinizmus vádjához vezettek. A csúf igazság igazából ezen nyilatkozatok fényében válik valóban viccessé, a film főhőse ugyanis egy karrierista nő, aki a televíyió világában dolgozik. A nézettség növelése érdekében új kollégát kap, a Gerald Butler által játszott Mike szokatlan magánéleti tanácsokkal rázza fel a nézőket, majd később Abby életét is. Az egész film végül repülőtér helyett hőlégballonokon ér a könnyes búcsúhoz, addig pedig az alábbi trailerben látható dolgokat kell végigülni:
Heigl karaktereinek zenei megjelenése azért érdekes, mert az aláfestések szempontjából ő tekinthető Jean-Claude van Damme női megfelelőjének. Amíg a belga akciósztár komponistáiból a legelementárisabb vadulást hozza ki, addig Allison Scott, Abby és a többi karrierista karakter hasonló módon kerül megjelenésre a zenében. Végy egy szigorúan kötött táncot (ajánlott: keringő, tangó), építs rá egy feszes témát, majd pizzicato vonósokkal hangsúlyozd ki, mennyire humoros az egész. A jó pasi felbukkanásakor vedd elő a rendelkezésre álló legvagányabb hangszert (ajánlott a rock gitár) és teremts anarchiát. Végül kever össze a kettőt, figyeld meg a kémiai reakciókat és végül búcsúzz el a kötelező érzelmes témával - leszámítva, ha a producer barátjának van egy ideillő dala... Akkor használd a dalt.
A csúf igazságot az teszi szerethetővé, hogy a recept mesterszakács tálalásában kerül elénk, Aaron Zigman ugyanis más filmzeneszerzőktől szokatlan módon a 80-as, 90-es években nagy hatalmú pop producerként került be a szórakoztatóipar mókuskerekébe. Filmzenével csak az elmúlt évtized közepétől kezdett foglalkozni és pár szerethető zene (Szerelmünk lapjai, Flicka, Híd Terabithia földjére) után lehorgonyzott a romantikus vígjátékok, drámák és táncolós filmek biztonságos háromszögébe. Igen, a banalitás fontos ismérve ezeknek a munkáknak, de aztán a semmiből felbukkan valami olyan zenei abszurditás, mint a "Naked Weather Girl" és máris minden unalmas tangólépés megbocsáthatóvá válik:
A Csak szexre kellesz kapcsán már kifejtettem, hogy az ilyen funkcionális elemekben dőzsölő zenéket főleg gondos utómunkálatokkal lehet feljavítani. Zigman pop producer mőltja talán itt mutatkozik meg legjobban - bár a tételeket nem vágja (és ennek köszönhetően sok a félperces semmibe vezető töltelék), a darabok új sorrendbe helyezésével sikerül egy koherens, élvezhető és megfelelő hosszúságú lemezt kihoznia egy gyengébb anyagból is. Összehasonlításképpen: míg Debney munkája tematikailag feszes és nem vándorol messze az akusztikus pop hangzásától, Zigman zenéjében extrém csúcspontok kötik össze a szimplább tételeket, ezek a bizarr darabok jó értelemben kihangsúlyozásra kerülnek a Lakeshore Records kiadványán. Ráadásul a kiadvány nagyjából teljes, ami most pluszpontot ér.
Összegzés: Bár alapvetően sok sablont tartalmaz, A csúf igazság egyszerű romantikus vígjátékhoz képest egész élvezhető zene. Pár poénosabb tétel kifejezetten fantáziadús diverziót nyújt az érzelmes tételek mocsarában, azonban varázslat nem történik. Ahogy a románc átveszi az uralmat a filmben, az aláfestés is ellaposodik, de az alapvetően pozitív benyomást ez szerintem nem halványítja el.
A csúf igazság megtekinthető:
március 12, 20:25
